Gondolatok

Amikor már reggel azon jár az ember gondolata, hogy nemsokára újabb, ki tudja hányadik nekifutás lesz a fogorvosnál, hogy vissza-visszatérő sajgó fájdalmától egyszer s mindenkorra megszabaduljon, és nem igazán kíváncsi amúgy a világra érdekes, hogy ilyenkor a világ mintha csak azért is át kívánná ölelni őt, hogy dacosságát leküzdje.

Elsőként a kedves pénztárosleány küzdött meg melankóliám falaival, amikor szép napot kívánt nekem mosolyogva, majd miután megtudta, hogy a napom szépsége egy fogászati rendelőben fog a csúcsára érni nagyon kedvesen segített pozitív, kedveskedő, erőt adó történetekkel szórakoztatni, leszarva, hogy a sor mögöttem feltorlódik. Szép gesztus volt tőle.

Második kihívója melankóliámnak két idősebb hölgy volt, akik közül egyik a szomszédom, így az ő támadása hideg búskomorságom ellen kevesebb sikert aratott, hiszen ismerem, és ismerőstől a kedvesség nem annyira önzetlen és szép. Kevésbé hihető, de jól esett azért, amiért megdicsért, hogy édesanyámnak naponta bevásárolok és rendszeresen segítek. Mintha ez nagy dolog volna. A másik, vele beszélgető hölgy már nagyobb eredménnyel járt, hiszen nem ismer engem, csak annyira, mint a többi városlakó. A "Művészboltban dolgozó Csókási Balázs". Ennyi ismertséget jó pár százan elmondhatnak magukról a városban. Éppen ezért esett jól, amikor elmesélte, hogy bár nem vagyunk ismerősök a facebookon, de rendszeresen olvassa a gondolataimat, írásaimat és lenyűgözte a múlt évben nőnapra írt köszöntésem a világ nőnemű egyedei felé, és sosem érti meg, hogy én hogyan lehetek egyedül. Én, aki ennyire szép lélekkel van megáldva. Vagy megverve. Tettem volna hozzá. Hirtelen már nem is emlékeztem miket írtam, de jól esett az elismerés. Jól esett, hogy vadidegenek állítanak meg és kedvelik az írásaimat. Szépnek tartják a lelkem, gondolataim, szavaim.

Persze legalább ennyire ijeszt is sokszor, hogy meztelenül, pőre lélekkel kiáll az ember vadidegenek elé, és céltáblává teszi a lelkét, a szívét, a legsérülékenyebb tájékait. De ha nem így tenne akkor ez ma nem történik meg. Nem tudom meg, hogy borús, szomorú, sötét soraim, amik mögött rengeteg szép és kedves remény húzódik meg félszegen, szívekre, társakra találnak. Hogy vannak, akik emlékeznek egy másfél évvel ezelőtti gondolatsorra, írásra, amire már magam sem emlékszem pontosan, vagyis csak halványan dereng belőle valami.

Hogy vannak, akik boldogan vinnének el magukkal kiszakítva engem ebből a világból.

Jó érzés tudni, hogy van, akinek szép az, amit lát belőlem.

Nincs más hátra, mint írni, írni és írni.

Mindaddig, amíg ezt a Földet koptatom.

2015. december 14.

Gondolatok

Minden ébredésben van valami átkozott kiábrándító, amit csak a kávé tud elviselhetőbbé tenni.

2014. november 13.

Verseim

Angyal II. 

(versek Timihez XIV.)

Mosolyod örök, mint Te magad.

S ha már csak emléked marad

Nekem, hogy benne még lássalak,

És mégis ugyanúgy várjalak,

Mint aki tudja, hogy visszatérsz,

Sokezer szilánkká törve szét,

Múltunk szülte álom-otthonod,

Kés szaggatta, vékony szívburok

Hasad, és vérízű könny csurog,

Mint kigúnyolt gyermek úgy zokog,

Bennem a Tudat, hogy itt vagyok,

S csak emlékednek áldozok.

Angyal!

Szeretlek, de látod fáradok.

2006.03.08.

Szív a szemétkosárban

Tegnap felhívott a Barátom telefonon, hogy megosszon velem valamit, ami vele történt. Ritkán beszélünk egymással, hiába szebb és értékesebb a Barátságunk, mint másoké a világon, mi ilyenek vagyunk. Nem beszélünk, nem írunk senkinek, még egymásnak, egymással sem. Feleslegesen legalábbis nem. Csak akkor, ha annak tartalma, mélysége van. Előfordul, hogy hónapokig nem beszélünk egymással, nem keressük a másikat. Pedig nem szereti két ember ennyire egymást a világon, mint mi. De talán nekünk nincs is szükségünk arra, hogy ostoba és üres közhelyekkel ezt naponta megerősítsük. Barátságunk Örök és megingathatatlan. De nem terheljük egymást magunkkal. Még a Huszárik-kiállításról is akkor, tegnap meséltem neki, életem egyik legszebb élményéről, ha már úgyis felhívott. Mert nem raboljuk a másik idejét, nem tolakodunk bele egymás életébe. Nem mintha neki vagy nekem volna ilyenünk. De tiszteletben tartjuk a másik rövidre szabott idejét itt, és abból csak akkor veszünk el magunknak, ha annak oka van. Ha nyomós oka van.

Felhívott, mert el kívánta mesélni azt, ami vele történt. Amely történet mindkettőnkre félelmetesen igaz. Teljes leképezése annak, amik vagyunk, mi ketten. Megrögzött közlés és íráskényszeres, gondolataikat rendre a világ elé kitevő, azzal szélmalomharcot folytatók.

Egy kisfiú leveléről szeretett volna nekem mesélni, amit egy könyvtárból kikölcsönzött, ócska, semmiféle irodalmi értékkel nem bíró horrorregény lapjai közé könyvjelzőként gyűrve talált. Egy kitárt szívről, amely ki tudja mióta és mennyi kézen ment át. Ki tudja hány idegen tapogatta, olvasott bele a metrón, a villamoson, ebéd közben, vagy a strandon. Hányszor lett ledobva az ágy mellé hanyagul, ottfelejtve padokon, mozikban, morzsás, kávéfoltos asztalterítőkön. Ki tudja hányan mosolyogtak rajta, hányan nevettek a kisfiú kitárt szívén. Amit bizalmasan, titkait félszegen papírra vetve egykori tanárnénijének címzett. Egy bizalmas köszönőlevél egykori tanítójának, amiért megtanította őt a "jóra".

"Hálám piros rózsa..."

Félve leírt, csak egy emberre tartozó vallomás egy kisfiútól.

Egy kisfiú kitárt szíve.

Benne minden kis titka, boldogsága és köszönete egykori nevelőjének, aki belőle embert faragott.

Aki írni olvasni tanította, hogy ez a levélke megszülethessen majd idővel, megköszönve mindazt.

"Hálám piros rózsa..."

És az a hála, a kisfiú vérpiros, kitárt szíve egy könyvtári, ócska ponyva lapjai közé gyűrve kallódik és jár kézről kézre.

Ennyit ér a másokra bízott szív.

Ennyit ér, ha kitárja az ember a szívét és vakon rábízza valakire. Vagy adott esetben a világra. A világ, vagy az az ember, akit a bizalmunkba fogadunk, könyvlapok közé dugja minden érzésünk, majd elfelejti. Rácsukja egy horrorkönyv fedelét. Közönyösen, rezignáltan, mit sem törődve azzal, hogy abban a levélben egy ember minden érzése, hálája, szeretete lapult. Hogy milyen átkozott nehéz egy kisfiúnak, de bárkinek is, nyíltan és őszintén kiállni a világ elé, pőrén és mindent odaadva neki.

Igaza van a Barátomnak, ez a levélke pont olyan, mint mi vagyunk ketten. Egy kisfiú levele, könyvtári ponyva lapjai közép csapva. Az a kisfiú hitt és bízott a tanítónőjében. Hitte, hogy levele bizalmasan lesz kezelve, hogy titka, kitárt szíve kettejük között marad. Hitte, hogy bízhat abban, aki a jóra, szépre, igazra tanította, amit abban a levélben megköszönt. Bízott és hitt. Feltételek nélkül. Bizalma és hite most mégis kézről-kézre jár, mert akire rábízta a szívét érzéketlenül rácsukta egy ócska könyv fedelét és a könyvtárba visszavitte, hogy gyakorlatilag bárki kedvére tapogassa azt a szívet. Ebben a történetben minden benne van, ami mi ketten vagyunk a Barátommal. Mi, akik újra és újra írjuk gondolatainkat, kitéve azokat a világ elé, akik őszinteségünkért, nyíltságunkért, bizalmunkért cserébe ócska ponyvairodalmi könyvek lapjai közé leszünk betéve, majd a világ rácsukja a könyv fedelét, mert neki mindaz semmit, de semmit sem jelent.

De mégis újra írjuk a levelünket, ha ezerszer is átkozzuk magunkat ezért, újra bízunk másokban, újra rábízzuk magunkat olyanokra, akiknek mindez semmit, de semmit sem jelent.

De azt hiszem igaz ez minden író és gondolkodó emberre, aki a világ elé kiteszi magát.

"Hálám, piros rózsa..."

Összegyűrve, rongyosra tapogatva, kézről-kézre adva ezerszer is elárulva. De őszintén és egyenes háttal, kitéve magunkat a világ elé. Akkor is,ha az soha nem fogja megbe

Gondolatok

Az, hogy nehéz eset vagyok onnan is tudom, hogy végső soron magamnak kell cipelnem magamat. És ki más is érezhetné nehézségem, mint az, aki cipeli?

2015. április 7.

Gondolatok

A kávézás a reggeli rituálék elengedhetetlen része. Vannak dolgok, és a kávé fogyasztása ilyen amelyek valamilyen szinten de befolyásolhatják a nap hátralevő részét. Így vagy úgy, de hatással, kihatással lehetnek rá.

Mert minden napban kell az a néhány perc, amíg a lélek rákészül az előtte álló feladatokra, nehézségekre. Rákészületlenül, felkészületlenül pedig sem test, sem lélek nem érhet el eredményt, indulása eleve kudarcra van ítélve. A kávézás tehát nem elhanyagolható része a napnak, hanem elemi fontosságú része. Nem pusztán egy ital elfogyasztása ez, nem pusztán a forró páragőz belélegzése, nem egyenlő a cukor egyenletes elkeverésével, a kávé illatában való elmerüléssel.

A kávézása lélek inhalálása, a szív regenerálása, meditáció. Kapcsolat azzal a világgal, amit már félig magunk mögött hagytunk ébredésünk után. Egy utolsó kapocs az álmok biztonságosságával, mielőtt a valóság bizonytalanságába lépünk.

2015. április 12.

Gondolatok

Ha minden ember, aki valaha is csalódott embertársaiban, egyszerre kívánná felkötni magát egy fára, vajon ki vágná le az utolsó embert a kötélről? Talán egy erre a célra előre beidomított csimpánz. Mindenesetre nem árt erre felkészülni, és gondosan körültekinteni az állatkertekben.

2015. április 12.