Gondolatok

Az, hogy nehéz eset vagyok onnan is tudom, hogy végső soron magamnak kell cipelnem magamat. És ki más is érezhetné nehézségem, mint az, aki cipeli?

2015. április 7.

Gondolatok

A kávézás a reggeli rituálék elengedhetetlen része. Vannak dolgok, és a kávé fogyasztása ilyen amelyek valamilyen szinten de befolyásolhatják a nap hátralevő részét. Így vagy úgy, de hatással, kihatással lehetnek rá.

Mert minden napban kell az a néhány perc, amíg a lélek rákészül az előtte álló feladatokra, nehézségekre. Rákészületlenül, felkészületlenül pedig sem test, sem lélek nem érhet el eredményt, indulása eleve kudarcra van ítélve. A kávézás tehát nem elhanyagolható része a napnak, hanem elemi fontosságú része. Nem pusztán egy ital elfogyasztása ez, nem pusztán a forró páragőz belélegzése, nem egyenlő a cukor egyenletes elkeverésével, a kávé illatában való elmerüléssel.

A kávézása lélek inhalálása, a szív regenerálása, meditáció. Kapcsolat azzal a világgal, amit már félig magunk mögött hagytunk ébredésünk után. Egy utolsó kapocs az álmok biztonságosságával, mielőtt a valóság bizonytalanságába lépünk.

2015. április 12.

Gondolatok

Ha minden ember, aki valaha is csalódott embertársaiban, egyszerre kívánná felkötni magát egy fára, vajon ki vágná le az utolsó embert a kötélről? Talán egy erre a célra előre beidomított csimpánz. Mindenesetre nem árt erre felkészülni, és gondosan körültekinteni az állatkertekben.

2015. április 12.

Gondolatok

Meg kéne alapítani a nyomorultak, boldogtalanok társaságát. Ott mindenki legalább viszonylagosan, de boldog volna a többihez képest. Nem létezne irigység, önzés és olyan emberi tulajdonság, ami sajnos nagyon is emberi. De aki ott is irigy lenne, azt menthetetlenül elmegyógyintézetbe kéne zárni, mert az bolondabb a bolondnál.

2015. április 17.

Gondolatok

Amikor két munka között nekiül az ember egy tál tojásos nokedlinek, egyszerűség gyönyörködtet alapon, és édesanyja felhívja Pestről, hogy éppen egy antikváriumban van és csak érdekelné, hogy mi az a könyv, amire szüksége volna, az egy szép ajándéka egy amúgy unalmas napnak.

Ismer. Szeret. Szeretem. Gyermeki boldogság ez, hogy bármit kívánhatok, csak mondanom kell mire van szükségem, mit szeretnék. Mégis a lehetőségek kapujában leblokkol az ember, megbénítja a lehetségesség súlya. Hirtelen egyetlen könyv címe sem jut eszembe. Mert fura egy antikvárium, ahonnan édesanyám felhívott. Nem szerzők, hanem címek alapján kategorizált régiségbolt. A mindig rendbe vágott elmét megzavarja ez a "rendetlenség", és hirtelen semmi, de semmi sem jut az eszembe.

Mire vágyok? Mit szeretnék? Miközben könyvtáram bár szép számú könyvből áll, hiányzó kötetek is kitesznek legalább annyit. Talán az zavarja meg az embert, hogy az ebéd folyamatában hirtelen át kell kapcsolni más hullámhosszra? Tojásos nokedli mellől Szabó Dezsőre? Akárhogyan is, de érdekes módon semmi, egyetlen árva könyvcím sem jutott az eszembe, ami nálam azért meglehetősen súlyos és korai demenciára vall. Természetesen, ahogy leteszem a telefont pörögnek a szerzők. Csáth Géza, Szabó Dezső, Ady összes, Weörestől valami, Pilinszkytől valami és talán egy Hajnóczy se jönne rosszul, hogy a régen keresett Tömegek lázadása se maradjon ki és a Karamazov testvérek, amit még karácsonyra is elfogadnék vagy az Anna Karenina, amik ténylegesen nagyon hiányoznak a polcról. Érdekes, hogy a kívánságok, álmok vágyak addig szépek, amíg hirtelen elérhető közelségbe nem kerülnek.

2016. 11. 7.

Gondolatok

Az ember nem tudja elég mélyre temetni a múltját. Nem tud elég mély sírt ásni ahhoz, hogy mindenkit beledobáljon, mindenki beleférjen, akinek helye lenne ott, és sajnos nem tud elég meszet sem önteni rájuk, nem tud elég mennyiségű betont hordani rájuk, hogy, mint az élőholtak ne járjanak vissza időről-időre kísérteni. Nincs olyan, hogy tiszta lap. Nincs olyan, hogy meg nem történt. Nincs olyan, hogy fátylat rá. De olyan sincsen, hogy vége.

Nincs olyan, hogy többé nincsen, vagy, hogy sohasem volt. Nincs olyan, hogy pont a mondat végén. Folytonos, átkozott jelen időben élve, mehetünk bárhová, áshatunk bármekkora mély sírgödröt azoknak, akiktől vagy amiktől meg kívánunk szabadulni, remélve, hogy vége. Remélve, hogy egyszer s mindenkorra emlékük is elporladt velük együtt. Előbb vagy utóbb, de kimászik, kimásznak abból a veremből és ránk köszönnek. Vicsorognak rohadás-szagot árasztó, cserepes ajkú szájukban ülő rohadt fogaikkal, vizenyős szemeik mosolyra nyílnak, májfolttól tarkított, aszott bőrű kezeikkel még a sírból is utánunk nyúlnak. Tehet az ember bármit, kinyomhatná azokat a hályogos szemeket, kiverhetné azokat a fogakat, összevarrhatná azokat a szájakat, eltörhetné azokat a karokat, a múlt árnyai úgyis utolérik. Évek, évtizedek után is. Ki kell költözni a Holdra, vagy sokkalta inkább a hozzám közelebb álló Szaturnuszra.

2016. 11. 14.

Kovács bácsi

Kovács bácsi most is, mint minden Advent harmadik vasárnapját megelőző pénteken, a szerény ebéd elfogyasztása majd a szokásos egy pohárka bor szertartásszerű lassúsággal történő elkortyolása után felvette a gondosan kikészített ünneplő ruháját, a patyolatban már egy héttel korábban kitisztíttatott kabátját fejére tette elnyűhetetlen kalapját, majd elindult a postára. Mindig ugyan azon az útvonalon, mindig hozzávetőlegesen ugyan abban az időben, bár a kor előrehaladtával az időnek már egyre kevesebb jelentősége volt Kovács bácsi számára. A pontosságnak már kevésbé volt köze az időhöz az idős pék elméjében, sokkal inkább állt közel a megszokáshoz.

Akik ismerték, és ki ne ismerte volna a nyugdíjazott péket, hiszen valamennyi utcabeli, de a környékbeliek is, sőt talán a városka minden lakója rajongott Kovács bácsi utánozhatatlan sajtos kiflijéért, lekváros buktájáért, diós patkójáért. Szinte nem volt olyan felnőtt a városban, aki kisgyerekként, ne Kovács bácsi ropogós kiflijét vitte volna az iskolába és később felnőtt emberként ne Kovács bácsi kenyerét tette volna a vasárnapi asztalra a forrón gőzölgő gulyásleves mellé. Állítólag volt olyan háziasszony, aki kifejezetten olyan levest főzött vasárnaponként, amihez kenyeret lehetett enni. Mert Kovács bácsi hagyományos készítésű kenyere minden felnőttben rég elmúlt időket ébresztett fel. Az első csókot, a grundon töltött számtanórákat, a győztes gólt a rettegett ellenfél kapujába, az elmaradhatatlan sajtos kiflit és mindezekkel együtt a soha vissza nem térő, felhőtlen gyermekkort. De mindez, Kovács bácsi nyugdíjaztatásával pontosan ennyire természetesen el is múlt. Egy ideig hiányolták a vasárnapi ebéd mellől Kovács bácsi kenyerét, majd lassan ez is, mint megannyi minden megszokottá szelídült. Akik régről ismerték Kovács bácsit természetesen mind előre köszöntek, a néhai péknek.

Így volt ezzel Erzsi, a csinos postáskisasszony is. Igaz ő soha nem evett azokból a híres sajtos kiflikből. Számára a nyugalmazott pék, csak Kovács bácsi volt, aki minden Advent utolsó előtti vasárnapját megelőző pénteken eljön, hogy felvásárolja a kis postahivatal szinte valamennyi karácsonyi képeslapját. Számára Kovács bácsi inkább tűnt egy bogaras, de mindig elegáns és végtelenül udvarias régimódi úrnak, mint a város legismertebb pékjének. Kedvelte az idős Kovács bácsit a furcsa szokásáért, amiért még közel a nyolcvanhoz is ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy karácsonyi lapokat írjon. Furcsállta, de valahol irigyelte is őt ezért a szokásáért. Főleg azért, mert még mindig ennyi ismerőse, barátja, szerette él. Kovács bácsi ugyanis minden évben legalább tíz, de talán tizenöt képeslapot is vásárolt karácsony előtt. Már szinte csak az ő kedvvért rendelte Erzsi a szebbnél szebb üdvözlőlapokat. Kovács bácsit leszámítva ugyanis alig vett már valaki képeslapot, és évről-évre kevesebben.

Ellentétben Kovács bácsival, aki idén is, ahogyan múlt évben vagy fél tucatot vásárolt belőlük. Bár feltűnt Erzsinek ez a szokatlan mennyiség, pláne egy ilyen idős úrnál, de rákérdezni illetlenségnek tartotta. Miért ne lehetne még mindig ennyi rokona. És miért ne ragaszkodhatna még mindig ehhez a kissé idejét múlt köszöntési formulának. Erzsi szó nélkül kiszolgálta Kovács bácsit, sőt valahol már hiányzott is volna, ha december közepe táján nem állít be a nyugdíjas pék. A maga módján, egy postáskisasszonyhoz illő módon, de megszerette a kissé zárkózott, de elegáns Kovács bácsit. Éppen ezért nem is kérdezősködött a lapok felől.

Kovács bácsi pedig aznap is, mint mindig, a megvásárolt lapokat kabátja belső zsebébe tette majd illedelmesen elköszönt. Hazaérve meguzsonnázott, abból a kenyérből, ami saját megállapítása szerint sem hasonlatos már ahhoz, amit annak idején ő sütött, de minden elmúlik egyszer – gondolta Kovács bácsi- és nekiállt, hogy megírja a képeslapokat. „Drága feleségem, Drága kisfiam, Drága unokám, Drága barátom” és így tovább mindaddig, amíg az utolsó lap is megírásra nem került Kovács bácsi kusza kézírásával. Mindaddig, amíg az utolsó rokonának, szerettének is Áldott karácsonyt nem kívánt.

A képeslapok végül, ahogyan a címzettek is és ahogyan Kovács bácsi ereje is elfogytak. A nyugdíjazott pék pedig kikapcsolta a golyóstollat, kissé nehézkesen felállt a rozoga íróasztalától, eloltotta az olvasólámpát, kihúzta az íróasztal fiókját és beletette a megcímzett képeslapokat.

Oda, ahová a tavalyaikat és az az előttieket is tette.

2017. december 17.