Cím nélkül

Kit érdekel, hogy ki vagy?

Kit érdekel, hogy mi bánt?

Legvadabb jelet ha hagysz,

a világ forog tovább.

Ha vágyaidat megölöd,

s vérébe fojtod magad,

hogy önmagad légy börtönöd,

kegyelmet már akkor se kapsz.

2011. július 18.

Vasárnap délután

A kisfiú nem szerette azt az emeleti szobát. Soha nem szerette, nem szeretett ott lenni. Már akkor is tiltakozott, amikor az édesapja megépítette neki a dohos, lomos padlás helyére, hogy legyen egy hely, ahová majd elvonulhat, mert az édesapja szerint egy idő után minden kisfiúnak saját szobája kell legyen. Ahol egyedül lehet, ahová elbújhat a felnőttek elől, ahol nem zavarja senki, ahová majd a kislányokat felviheti, ahol majd először csókolhat meg egy remegő szélű, aprócska szájat, vagy éppen egy szégyenlősség pírjától parázsló, porcelán-fehér orcácskát. Ahol majd a kisfiú felnőhet, mint annak idején az édesapja is, a saját birodalmában. 

De a kisfiú nem akart saját szobát, nem kívánt saját birodalmat. Nem akart kettesben maradni azzal a sötétszürke árnyal, amely csak akkor bújt elő, amikor a kisfiú egyedül maradt. Amikor a szülei elmentek otthonról, vagy miután az édesanyja megpuszilta szomorú homlokát, jó éjszakát kívánt neki és leoltotta a kisfiú ágya melletti lámpát,majd becsukta maga mögött az ajtót.

Eleinte nem bántotta a kisfiút.

Csak egy aprócska, szürke folt volt a kisfiú gyönge és beteg szívén. Mint egy jelentéktelen porszem a szépen kipucolt és kikészített báli cipőn. 

A kisfiú sem akarta bántani az árnyat. 

Ő csak játszani akart vele. Szeretett volna egy pajtást magának, akivel kettesben játszhat, hogy ne legyen annyira egyedül. A sötétszürke árny azonban a kisfiú minden érintésére növekedni kezdett. És ahogyan nőtt, úgy kezdte bántani a kisfiút. A kisfiú sírt és kérte, hogy hagyja őt békén, ne bántsa, legyenek barátok, szeresse őt, mert ő is tudná szeretni azt a fekete árnyat. De az árny csak nőtt és nőtt a kisfiúban némán, nem fogadva szót a kisfiúnak.

Minden alkalommal, ha a kisfiú egyedül volt, növekedett egy keveset, majd az idők során lassan körbenőtte és fojtogatni kezdte a szegény, beteges kisfiú gyönge szívét. Szorította, egyre csak szorította a beteg kis szívet, mint aki soha nem akarja elengedni azt. Addig - addig szorította a kisfiú szívét, amíg az bele nem szédült és zokogva össze nem rogyott, majd végül el nem vágódott a padlón, elernyedt vékonyka kezeivel lesodorva a kis ólomkatonákat az asztalról.

A kisfiú nem szerette azt a szobát. Tiltakozott, amikor az édesapja nekilátott a padlást kitakarítani és a szobát megépíteni neki. De senki sem figyelt rá. Úgy gondolták félrebeszél az amúgy is beteges, vékony, szerencsétlen kisfiú. Majd kinövi. és épült tovább a kisfiú szobája. A kisfiú nem beszélt többet az árnyról. Félt. Félt, hogy az árny meghallja amit beszél és ha kettesben lesznek megbünteti az árulásért. Félt, hogy újra bántai fogja és ezúttal még jobban fog fájni neki.

Az édesapja pedig nem törődött a kisfiú kérésével hogy ne legyen neki saját szobája. "Majd megköszöni" - gondolta az apja - és még nagyobb iramban építette tovább a kisfiú szobáját. A szoba elkészült és most itt ül benne egyedül a kisfiú az ágyán, szomorú, fátyolos tekintettel nézve maga elé ezen a hideg, nyirkos, novemberi vasárnap délután, és fél. Fél, mert az árny már megint növekszik benne. Mint valami fekete füst a házak kéményéből, úgy áramlik szét a kisfiú gyenge kis szívében. mert néhány napja, csütörtök vagy péntek este óta, már nem emlékszik rá a kisfiú, de az árny valahogyan befurakodott már a szívburok alá is. "Bennem van" -ennyit mondott remegve, elcsukló hangon a kisfiú, miután megérezte, hogy az árny már a szívbillentyűit tekeri körbe. "Bennem van". Már nem kívülről szorítja a kisfiú gyenge szívét. Már benne van. Benne és egyre furakodik, tör előre, áramlik szét az ereiben,, feszíti szét a beteg kisfiú vékonyka artériáit, halad felfelé a kisfiú egyszerű iskolázatlan agyvelejébe. 

A kisfiú ül az ágyon, szeme sarkában, akár fagyöngy a faágon, egy könnycsepp kapaszkodik szempilláiba. Tudja, még az a buta kis agya is felfogja, hogy lassan, amint a nap lemegy az égbolton, és ez télen sajnos nagyon korán megtörténik, ahogyan elhalkul az utca zsibongása, megint elő fog bújni benne az árny. Az a fekete árny. A kisfiú teste megrázkódott és zokogni kezdett.

Édesanyja a ház alsó szintjén éppen mosáshoz készült, szedegette össze édesapja ruháit. Mint minden vasárnap délután.

-"ha van valami fekete ruhád, akkor dobd le az emeletről kisfiam, mert sötétet mosok!" -kiabált fel a kisfiúnak a padlásszobába az édesanyja.

A kisfiú egy pillanatra abbahagyta a zokogást. Kis beteg elméje meghallotta édesanyja szavait, megtörölte falfehér, könnyektől nedves arcát, felkelt az ágyból, még egyszer körbenézett a szobájában, odalépett az ablakhoz és kinyitotta. A hideg, nyirkos novemberi levegő betolakodott a kisfiú szobájába, megborzolva kócos, barna haját, vacogtatva tejfehér fogait. Mit sem törődve a csípős hideggel, ami hirtelen átölelte, próbálva magához téríteni, kilépett az ablakpárkányra, lenézett az udvarra, ahol már itt-ott kisebb hófoltok tarkították a sártól lucskos földet.

-Dobom édesanyám. -mondta elcsukló, sírástól fájdalmas hangon a kisfiú.-

Az édesanyja azonban ekkorra már a fürdőszobában volt, a mosnivalót rakta egymásba, így nem hallhatta a kisfiú válaszát. és azt a halk, tompa puffanást sem, ami az udvarról jött.

2016. 11.19.

Cím nélkül

Kit érdekel, hogy ki vagy?
Kit érdekel, hogy mi bánt?

Nélküled csak boldogabb

Ez' álszent, képmutató világ.

Nincs kérdés. Mert nincs idő

megvárni azt, hogy felelj.

Jelent váltja a jövő.

Rád köszön, s elfelejt.

2011. július 16

Szindbád

Nekem soha nem lesz nyugovásom. 

Saját utam, vagy más útját járom, 

Boldogságot mindhiába várom. 

Magamén nem, csak mások arcán látom, 

Sosem volt, gondtalan ifjúságom, 

Szerelmem, hitem, minden hazug álmom. 

S ha mindezt ezerszer is bánom, 

Békét nem ad sem életem, sem halálom.

Űz,hajt, nem lehet sohase megállnom.

S ha fáradt, bús szemem végül lezárom,

Kivet a föld is, hogy az Isten se lásson,

Nekem soha nem lesz nyugovásom.

2015. július 16.

Módosítás

A fekete kutya

Ott volt. Láttam, mégsem hisznek nekem. Pedig ott volt, és nem az orvos hibája. Még csak nem is az enyém. Ott volt már reggel is a szobámban. Ott ült a sarokban, lógatta azt a nagy piros nyelvét és nézett engem. Mindig ott ül. Na jó, nem mindig, de gyakran fészkeli be magát a szobámba. Néha elkísér a munkahelyemre, ott liheg a nyomomban, ha a városba megyek. Mint tegnap is, amikor a rendelőbe igyekeztem. Pedig direkt siettem. Próbáltam lerázni, de ő csak jött utánam. Tettem néhány fondorlatos kitérőt, majd úgy tűnt végre megszabadultam tőle. A váróteremben már biztosan nem volt ott. Tudom, mert körbenéztem. Még a vécébe is benéztem, nehogy ott rejtőzzön el. Biztosan tudom, hogy a váróteremben már nem volt ott. Hogyan jutott be mégis a rendelőbe? Mert bejutott. Higgyék el, nem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy az orvos vagy az asszisztensnője miért nem látta? Csakis ők engedhették be. Mást el sem tudok képzelni. 

Egyszer csak ott termett, és megharapott. Csakis ő tehette. Tudom, hogy nem hisznek nekem. Azért is zártak be ide, azért vittek ide egyenesen a rendelőből. Mert sem az orvos, sem maguk nem hiszik el, hogy ott volt. Hogy én láttam-e? Nem, én sem láttam, de éreztem, hogy megharapott. Tudom, hogy ott volt. Nem akartam megütni az orvost, nem akartam kiabálni, csak ösztönösen tettem. Mert nem számítottam rá, hogy ott lesz, hogy megint megharap. Tudom, hogy az orvos nem hitt nekem. Tudom, hogy ő vitetett ide. Nem látta, pedig ott volt, én tudom. Ott volt és belém harapott megint, miközben a doktor úr vizsgált. Sajnálom, hogy megütöttem, sajnálom, hogy összetörtem a műszereket, de nem számítottam rá, hogy megharap. Eddig még soha nem jött velem be a rendelőbe. Talán félt a doktor úrtól. A fehér köpenytől, a szagoktól. Tudják igen jó a szaglása. Bizony. Kifinomult szaglása van. Azt olvastam valahol, hogy nekik a legjobb a szaglásuk. Úgy bizony. A legjobb. Jobb, mint nekünk. 

Lehet, ezért nem jött eddig utánam soha a rendelőbe, és lehet, ezért nem érezte a doktor úr sem, hogy ott van. Csakis ez lehet a magyarázat rá, már tudom. Nem érezte őt. Tudják az ember szaglása nem annyira jó. Jó, de nem annyira. Meg hát ott volt a doktor úron az a maszk is a szája előtt, amikor fölém hajolt. Nem érezhette, és nem is láthatta. Mint ahogyan én sem. Pedig korábban mindig megérzem, ha a közelben van. Talán már kiismert. Talán láthatatlan is tud lenni. Volt ideje arra, hogy kiismerjen, és megtanuljon elrejtőzni előlem. Tudom, hogy ott volt, mert éreztem, hogy megharap. A doktor úr szerint csak egy ideget ért a műszerrel, azt éreztem. Nem kérem. Tudom, hogy megharapott. Ezért vagyok itt. 

És ezért írom le ezt, tudom, hogy nemsokára megint eltűnik minden. Jön az ápoló, beadja az orvosságot, és megint jön a köd. Szép, nyugalmas köd. És mielőtt jön a köd, szeretném leírni, hogy tudják: nem az orvos hibázott. Ott volt és megharapott. A bokámon. Miért nem látszik a nyoma? Nem tudom. Talán ezt is kitapasztalta, hogy ne maradjon nyoma. De higgyék el, ott volt. Mint reggel is a szobámban. Követhetett, majd elbújt a rendelő előtt, és amikor az orvos beengedett, ő besurrant a nyitott ajtón. Miért nem látta az orvos? Mert úgy tudom, azt mondta, nem látta. Talán nem vette észre. Nagyon el tud rejtőzni, és talán már láthatatlanná is tud válni. Higgyék el, hogy megharapott. 

És elnézést a csúnya írásért, de azt hiszem, megint itt van, legalábbis érzem a szagát. Sietnem kell, mielőtt rám találna, és megint megharapna. Vagy mielőtt beadják az orvosságot, és megint leszáll a köd. Mindkettőtől félek. Most búcsúzom, mert lassan ebédidő, hozzák a rántott levest, - igen ma az lesz -, és palacsintát. Kedvesek, mert tudják, hogy szeretem a palacsintát. Kakaósan. De utána be kell szedni az orvosságot, és megint jön a köd. De ezt előtte le akartam írni. Mielőtt megtalálják nálam a ceruzát és a papírlapot. Megtiltották, hogy írjak. Félnek ők is, hogy kiderül, hogy ide is beengedték. Pedig itt van. Amikor nincsen köd, itt van. A papírt is ő rágta meg tegnap. És a kezem is. De nem hisznek nekem. Azt mondják, én tettem. De a papírt biztosan nem én rágtam meg. Nem is ízlik. Dohos, rozsdás, keserű íze van. Miért rágnám meg? Nem én tettem, higgyék el. Ő volt. Mert ide is követett. 

A fekete kutya.

2016 december 6.

Álmatlanság Kisasszony

Hol volt, hol nem volt, egy nagyváros régi gangos házainak egyik legmagányosabbikában élt egy Kisasszony. Álmatlanság Kisasszonynak hívták az ott lakók, mert napközben nem látta senki sem, csak éjjel világított szűk kis szobájából a villany az asztalkája mellett. A házban lakó emberek összesúgtak a háta mögött, hogy miféle fura szerzet lehet az a kisasszony, aki napközben ki se dugja az orrát. Vagy ha mégis, akkor is csak kora délután felé, amikor már a friss kenyér is elfogyott a sarki bolt polcairól, és legtöbben az ebédjüket is elfogyasztották. A kanalak csörögtek a gangos ház szótlan falai mögül, a tányérokat éppen elmosták a második fogás után, a kávét kortyolgatták kis porceláncsészékből, de Álmatlanság Kisasszonynak még nyoma sem volt

- Biztosan ma is felkel majd uzsonnára, és jó, ha délután láthatjuk. Ennek sincsen semmi dolga? - kérdezgették egymástól az ebédlőasztalnál. 

- Hát igen, jó dolgában nem tudja, mit csináljon. - morogta a sarki hentes felesége, miközben nekilátott az ebéd maradékait a kutyája elé tenni.

- Bezzeg mi! Mi már meg is ebédeltünk, nem lopjuk a napot, mint ez az elkényeztetett leány. Mi bezzeg tudjuk, hogyan kell élni nehezen, fáradtan, boldogtalanul. - vágta vissza a hentes a feleségének, miközben a kávéját is kiitta, és fogai között a fogpiszkálóval játszott az újságot olvasva.

De Álmatlanság Kisasszony nem volt boldog. Éjjelente nem azért virrasztott, mert nem lett volna egyéb dolga, vagy mert ez boldoggá tette őt, és örült, hogy másnap fáradtan, és az át nem aludt éjjel démonaival küzdve, mint egy kísértet járja a várost. Álmatlanság Kisasszony szomorú volt. Hiányzott neki is az éjszakája, amit a félelmei elraboltak tőle, cserébe az álmatag nappalaiért.

Hiányzott az ágya, amit lassan már csak napközben látott, amiben már régen nem nézte a csillagokat, sem a Holdat, amit gyermekként sajtlabdának gondolt, ahol talán egerek laknak, és néha falatoznak belőle, amitől olykor félnek, vagy negyednek látszik.

Hiányoztak a mesék, amik az estébe ringatták, hiányoztak az álmai. De ő csak tűrt, és virrasztott esténként szomorúan a kis állólámpa mellett az asztalánál ülve, és várta a reggelt. Álmok, mesék, remények nélkül ő nem tudott elaludni. Hiányoztak neki a tulajdon álmai, meséi. Hiányzott az, hogy odaálmodja magát beléjük a valóságból. Mesék, álmok nélkül neki a város és az emberek idegenek, üresek és félelmetesek voltak. 

Ő is az álmokból jött ugyanis. Álmatlanság Kisasszony nem volt más, mint egy réges-régen élt költő egyik versének szereplője. Egy megsárgult könyv lapjáról ottfelejtett álom. Egy költő álma, ami szintén félbemaradt. A költő ugyanis valaha éppen abban a házban lakott, éppen abban a kis lakásban, ahol most Álmatlanság Kisasszony is élt. És mivel ő sem tudott aludni, így éjjelente verset írt a lassan csonkig égő gyertyája mellett, merített papírra, lúdtollát tintába mártva. A Költő azonban egyik éjjel mégis elaludt, és versét félbehagyta, amit később sem folytatott, így a félbehagyott versben élő kisasszony, akihez a vers szólt, azóta is ott bolyongott álmatlanul, keresve a verse végét.

A Költő azóta elköltözött, talán már pék- vagy kőművessegédnek állt, és meg is feledkezett az írásról, és vele együtt Álmatlanság Kisasszonyról. Ám egy nap a költő fülébe jutott a hír erről a furcsa leányról és meglátogatta, mert, mint egy valódi költő minden furcsaságra figyelmes és érdeklődő volt.

- Ön éjjelente soha nem alszik? - kérdezte a Költő.

- Nem, engem nem altat a Hold, nem virraszt felettem egyetlen csillag sem éjjel. - felelte Álmatlanság Kisasszony.

- Én csak keresek tudja, mintha keresnék valamit. Kutatom a szobámat, felverem a ház népét, hogy segítsék átnézni, de őrültnek, bolondnak tartanak kérem! - zokogott Álmatlanság Kisasszony, és a Költő elé térdelt. - Hát őrült vagyok én? Bolond? Be kéne engem záratni? Mondja meg nekem, ön író ember, ön annyi mindent látott már a világban! Ilyenek a bolondok? Csak keresek valamit, keresek de nem tudom mit és nem tudok elaludni ettől, de higgye el nem őrültem meg.

- Tudom. - felelte a Költő.  - És elnézést kérek Öntől, mert azt hiszem van miért.

-Tőlem? - nézett kerek barna szemeivel Álmatlanság Kisasszony a Költőre. - Ön tőlem kér elnézést, egy bolondtól? Maga bolondabb, mint én! Mert nem néz bolondnak, mert még tőlem kér elnézést - nevetett Álmatlanság Kisasszony.

-Igen. -válaszolta a Költő.- Azt hiszem tudom mit keres éjjelente, és tudom mitől nem tud elaludni, amiért szíves elnézését kérem.

Azzal hazasietett, léptei sűrűn kopogtak a macskaköveken, feltépte az ajtaját és még kabátját sem vette le, kalapját sem tette a megszokott helyére, hanem azonnal kihúzta a fiókot, tollát előkotorta a fiókjában hagyott, papírlapok közül, és egy megsárgult lap tetejére felírta szép, nagy betűkkel: "Álmatlanság Kisasszony..."

Ahogy a Költő írni kezdett, boldog és határozott lendülettel úgy csukódott le Álmatlanság Kisasszony szeme is lassan. A villanyt lekapcsolta, az ágyát megvetette, felnézett a Holdra, amely újra sajt formájú volt, arcára mosoly és egyre erősödő Álom telepedett....

Vége.

Bohóc

Álarcot hordok. Feketét.

Vagy hideg szürkét, mint a jég.

Sors, végzet, s a kényszer szabta rám.

Halálomig viselt, örök álruhám.