A fekete kutya

Ott volt. Láttam, mégsem hisznek nekem. Pedig ott volt, és nem az orvos hibája. Még csak nem is az enyém. Ott volt már reggel is a szobámban. Ott ült a sarokban, lógatta azt a nagy piros nyelvét és nézett engem. Mindig ott ül. Na jó, nem mindig, de gyakran fészkeli be magát a szobámba. Néha elkísér a munkahelyemre, ott liheg a nyomomban, ha a városba megyek. Mint tegnap is, amikor a rendelőbe igyekeztem. Pedig direkt siettem. Próbáltam lerázni, de ő csak jött utánam. Tettem néhány fondorlatos kitérőt, majd úgy tűnt végre megszabadultam tőle. A váróteremben már biztosan nem volt ott. Tudom, mert körbenéztem. Még a vécébe is benéztem, nehogy ott rejtőzzön el. Biztosan tudom, hogy a váróteremben már nem volt ott. Hogyan jutott be mégis a rendelőbe? Mert bejutott. Higgyék el, nem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy az orvos vagy az asszisztensnője miért nem látta? Csakis ők engedhették be. Mást el sem tudok képzelni. 

Egyszer csak ott termett, és megharapott. Csakis ő tehette. Tudom, hogy nem hisznek nekem. Azért is zártak be ide, azért vittek ide egyenesen a rendelőből. Mert sem az orvos, sem maguk nem hiszik el, hogy ott volt. Hogy én láttam-e? Nem, én sem láttam, de éreztem, hogy megharapott. Tudom, hogy ott volt. Nem akartam megütni az orvost, nem akartam kiabálni, csak ösztönösen tettem. Mert nem számítottam rá, hogy ott lesz, hogy megint megharap. Tudom, hogy az orvos nem hitt nekem. Tudom, hogy ő vitetett ide. Nem látta, pedig ott volt, én tudom. Ott volt és belém harapott megint, miközben a doktor úr vizsgált. Sajnálom, hogy megütöttem, sajnálom, hogy összetörtem a műszereket, de nem számítottam rá, hogy megharap. Eddig még soha nem jött velem be a rendelőbe. Talán félt a doktor úrtól. A fehér köpenytől, a szagoktól. Tudják igen jó a szaglása. Bizony. Kifinomult szaglása van. Azt olvastam valahol, hogy nekik a legjobb a szaglásuk. Úgy bizony. A legjobb. Jobb, mint nekünk. 

Lehet, ezért nem jött eddig utánam soha a rendelőbe, és lehet, ezért nem érezte a doktor úr sem, hogy ott van. Csakis ez lehet a magyarázat rá, már tudom. Nem érezte őt. Tudják az ember szaglása nem annyira jó. Jó, de nem annyira. Meg hát ott volt a doktor úron az a maszk is a szája előtt, amikor fölém hajolt. Nem érezhette, és nem is láthatta. Mint ahogyan én sem. Pedig korábban mindig megérzem, ha a közelben van. Talán már kiismert. Talán láthatatlan is tud lenni. Volt ideje arra, hogy kiismerjen, és megtanuljon elrejtőzni előlem. Tudom, hogy ott volt, mert éreztem, hogy megharap. A doktor úr szerint csak egy ideget ért a műszerrel, azt éreztem. Nem kérem. Tudom, hogy megharapott. Ezért vagyok itt. 

És ezért írom le ezt, tudom, hogy nemsokára megint eltűnik minden. Jön az ápoló, beadja az orvosságot, és megint jön a köd. Szép, nyugalmas köd. És mielőtt jön a köd, szeretném leírni, hogy tudják: nem az orvos hibázott. Ott volt és megharapott. A bokámon. Miért nem látszik a nyoma? Nem tudom. Talán ezt is kitapasztalta, hogy ne maradjon nyoma. De higgyék el, ott volt. Mint reggel is a szobámban. Követhetett, majd elbújt a rendelő előtt, és amikor az orvos beengedett, ő besurrant a nyitott ajtón. Miért nem látta az orvos? Mert úgy tudom, azt mondta, nem látta. Talán nem vette észre. Nagyon el tud rejtőzni, és talán már láthatatlanná is tud válni. Higgyék el, hogy megharapott. 

És elnézést a csúnya írásért, de azt hiszem, megint itt van, legalábbis érzem a szagát. Sietnem kell, mielőtt rám találna, és megint megharapna. Vagy mielőtt beadják az orvosságot, és megint leszáll a köd. Mindkettőtől félek. Most búcsúzom, mert lassan ebédidő, hozzák a rántott levest, - igen ma az lesz -, és palacsintát. Kedvesek, mert tudják, hogy szeretem a palacsintát. Kakaósan. De utána be kell szedni az orvosságot, és megint jön a köd. De ezt előtte le akartam írni. Mielőtt megtalálják nálam a ceruzát és a papírlapot. Megtiltották, hogy írjak. Félnek ők is, hogy kiderül, hogy ide is beengedték. Pedig itt van. Amikor nincsen köd, itt van. A papírt is ő rágta meg tegnap. És a kezem is. De nem hisznek nekem. Azt mondják, én tettem. De a papírt biztosan nem én rágtam meg. Nem is ízlik. Dohos, rozsdás, keserű íze van. Miért rágnám meg? Nem én tettem, higgyék el. Ő volt. Mert ide is követett. 

A fekete kutya.

2016 december 6.

Álmatlanság Kisasszony

Hol volt, hol nem volt, egy nagyváros régi gangos házainak egyik legmagányosabbikában élt egy Kisasszony. Álmatlanság Kisasszonynak hívták az ott lakók, mert napközben nem látta senki sem, csak éjjel világított szűk kis szobájából a villany az asztalkája mellett. A házban lakó emberek összesúgtak a háta mögött, hogy miféle fura szerzet lehet az a kisasszony, aki napközben ki se dugja az orrát. Vagy ha mégis, akkor is csak kora délután felé, amikor már a friss kenyér is elfogyott a sarki bolt polcairól, és legtöbben az ebédjüket is elfogyasztották. A kanalak csörögtek a gangos ház szótlan falai mögül, a tányérokat éppen elmosták a második fogás után, a kávét kortyolgatták kis porceláncsészékből, de Álmatlanság Kisasszonynak még nyoma sem volt

- Biztosan ma is felkel majd uzsonnára, és jó, ha délután láthatjuk. Ennek sincsen semmi dolga? - kérdezgették egymástól az ebédlőasztalnál. 

- Hát igen, jó dolgában nem tudja, mit csináljon. - morogta a sarki hentes felesége, miközben nekilátott az ebéd maradékait a kutyája elé tenni.

- Bezzeg mi! Mi már meg is ebédeltünk, nem lopjuk a napot, mint ez az elkényeztetett leány. Mi bezzeg tudjuk, hogyan kell élni nehezen, fáradtan, boldogtalanul. - vágta vissza a hentes a feleségének, miközben a kávéját is kiitta, és fogai között a fogpiszkálóval játszott az újságot olvasva.

De Álmatlanság Kisasszony nem volt boldog. Éjjelente nem azért virrasztott, mert nem lett volna egyéb dolga, vagy mert ez boldoggá tette őt, és örült, hogy másnap fáradtan, és az át nem aludt éjjel démonaival küzdve, mint egy kísértet járja a várost. Álmatlanság Kisasszony szomorú volt. Hiányzott neki is az éjszakája, amit a félelmei elraboltak tőle, cserébe az álmatag nappalaiért.

Hiányzott az ágya, amit lassan már csak napközben látott, amiben már régen nem nézte a csillagokat, sem a Holdat, amit gyermekként sajtlabdának gondolt, ahol talán egerek laknak, és néha falatoznak belőle, amitől olykor félnek, vagy negyednek látszik.

Hiányoztak a mesék, amik az estébe ringatták, hiányoztak az álmai. De ő csak tűrt, és virrasztott esténként szomorúan a kis állólámpa mellett az asztalánál ülve, és várta a reggelt. Álmok, mesék, remények nélkül ő nem tudott elaludni. Hiányoztak neki a tulajdon álmai, meséi. Hiányzott az, hogy odaálmodja magát beléjük a valóságból. Mesék, álmok nélkül neki a város és az emberek idegenek, üresek és félelmetesek voltak. 

Ő is az álmokból jött ugyanis. Álmatlanság Kisasszony nem volt más, mint egy réges-régen élt költő egyik versének szereplője. Egy megsárgult könyv lapjáról ottfelejtett álom. Egy költő álma, ami szintén félbemaradt. A költő ugyanis valaha éppen abban a házban lakott, éppen abban a kis lakásban, ahol most Álmatlanság Kisasszony is élt. És mivel ő sem tudott aludni, így éjjelente verset írt a lassan csonkig égő gyertyája mellett, merített papírra, lúdtollát tintába mártva. A Költő azonban egyik éjjel mégis elaludt, és versét félbehagyta, amit később sem folytatott, így a félbehagyott versben élő kisasszony, akihez a vers szólt, azóta is ott bolyongott álmatlanul, keresve a verse végét.

A Költő azóta elköltözött, talán már pék- vagy kőművessegédnek állt, és meg is feledkezett az írásról, és vele együtt Álmatlanság Kisasszonyról. Ám egy nap a költő fülébe jutott a hír erről a furcsa leányról és meglátogatta, mert, mint egy valódi költő minden furcsaságra figyelmes és érdeklődő volt.

- Ön éjjelente soha nem alszik? - kérdezte a Költő.

- Nem, engem nem altat a Hold, nem virraszt felettem egyetlen csillag sem éjjel. - felelte Álmatlanság Kisasszony.

- Én csak keresek tudja, mintha keresnék valamit. Kutatom a szobámat, felverem a ház népét, hogy segítsék átnézni, de őrültnek, bolondnak tartanak kérem! - zokogott Álmatlanság Kisasszony, és a Költő elé térdelt. - Hát őrült vagyok én? Bolond? Be kéne engem záratni? Mondja meg nekem, ön író ember, ön annyi mindent látott már a világban! Ilyenek a bolondok? Csak keresek valamit, keresek de nem tudom mit és nem tudok elaludni ettől, de higgye el nem őrültem meg.

- Tudom. - felelte a Költő.  - És elnézést kérek Öntől, mert azt hiszem van miért.

-Tőlem? - nézett kerek barna szemeivel Álmatlanság Kisasszony a Költőre. - Ön tőlem kér elnézést, egy bolondtól? Maga bolondabb, mint én! Mert nem néz bolondnak, mert még tőlem kér elnézést - nevetett Álmatlanság Kisasszony.

-Igen. -válaszolta a Költő.- Azt hiszem tudom mit keres éjjelente, és tudom mitől nem tud elaludni, amiért szíves elnézését kérem.

Azzal hazasietett, léptei sűrűn kopogtak a macskaköveken, feltépte az ajtaját és még kabátját sem vette le, kalapját sem tette a megszokott helyére, hanem azonnal kihúzta a fiókot, tollát előkotorta a fiókjában hagyott, papírlapok közül, és egy megsárgult lap tetejére felírta szép, nagy betűkkel: "Álmatlanság Kisasszony..."

Ahogy a Költő írni kezdett, boldog és határozott lendülettel úgy csukódott le Álmatlanság Kisasszony szeme is lassan. A villanyt lekapcsolta, az ágyát megvetette, felnézett a Holdra, amely újra sajt formájú volt, arcára mosoly és egyre erősödő Álom telepedett....

Vége.

Bohóc

Álarcot hordok. Feketét.

Vagy hideg szürkét, mint a jég.

Sors, végzet, s a kényszer szabta rám.

Halálomig viselt, örök álruhám.

Fényképeim

Fényképeim

Bohóc, festett mosollyal

A bohóc, függetlenül attól, hogy lelkében éppen háború dúl, netán annak helyén csak letarolt és sóval behintett, szikár semmi terebélyesedik végtelen hosszan elterülve, vagy egészen ritka kivételként szikrázó napsütés és béke pihen, minden reggel felkel, és felfesti csontsovány arcára azt a mosolyt, ami még kipréselhető magából.

Mert a színpad várja, ha tetszik, ha nem. A publikum pedig műsorra éhesen látni kívánja a pénzéért elvárt illúziót. Hiszen bár látszólag terpentint, olajfestéket, pigmentet, festővásznat, akvarellfestéket, mókus-, disznó-, póni-, nyest- és még számtalan szőrecsetet árul, hogy azokkal más is festhessen a lealapozott vászonra saját világokat, a be - betérő közönség számára mindezeken túl egy sokkalta megfizethetetlenebb árut is kínál. A ceruzákon, az égetett mogyorófaágon vagy préselt szénrudakon kívül a bohóc tetszés szerinti illúziókat, álmokat is árul.

Árul kedvességet, árul "szép napot kívánok"-ot, árul "hogy tetszik lenni?" és "milyen napod volt?" kérdéseket. Illúziókat, álmokat árul a dammárlakk és az akrilfesték mellé. Árul bókot, és árul figyelmet. Olyan illúziókat, melyeknek hamisságával a publikum legalább annyira tisztában van, mint maga a bohóc. De az illúziók és álmok, ha csak festettek is, kelendőek. Részei annak, amit kapni szeretnének, amit bár a műsorfüzet szelíden elhallgat, de amiről mindkét fél pontosan tudja, hogy megkapja. Megkapja a lenolaja vagy az alapozója mellé. Festett álmokat és illékony illúziókat. Hazugság, amely mindkét félnek valahol mégis szükséges és elvárt. Akkor is, ha olyan hazugság, amiről tudják, hogy az. Elvárt és kért hazugság. Illúzió. Festett nap egy festett ég felé. Festett boldogság, amely hamarabb elkopik, mint a tempera a vásznon. Mulandó, de kért illúzió.

Néha egy-egy vevő, egy-egy kíváncsibb néző elkéri a bohóc címét, mert érdekli az a világ, ami a mosolya mögött rejtetten, de feltételezhetően pihen. Amit eltakar a függöny a színpad előtt. És megkapja. Megkapja, mert kéri, mert a függöny elhúzható, és kérésre a kulisszák mögötti világ láthatóvá válik. Hiszen titok és hazugság, illúzió csak annyi van, amennyire a közönség igényt tart. Amennyiért fizet.

A bohóc hazamegy, a mosolyt lemossa arcáról, majd bekapcsolja a halkan zúgó számítógépét, és írni kezd. Sötét, zord melankólia integet ki félszegen soraiból. A függöny felmegy, mögötte csend és mélabú. Magány és fájdalom. Szorongó, komoran szürke verssorok, szép, de mégis rideg rímek kapaszkodnak egymásba. A színpad kihalt, a függöny gyászleple immáron lehullt. A vevő, a kíváncsi közönség pedig olvas. Fél. Csend. Döbbent csend.

Talán nem ezt várta? Hiszen nagyon jól tudta, hogy illúzió minden mosoly, mégis csalódott, hogy igaza volt? Átverve érzi magát a feltáruló igazságban?

A sorok, mit sem törődve a vevő csalódottságával, mégis rendületlenül születnek, legyintve arra, hogy a közönség nem ezt várta.

A műsornak vége. A cirkusz bezárt, s a pénzért kapott álmok tovatűntek. A vevő arcáról elfogy a mosoly. Borús melankólia telepedik rá. Ecsetet vesz elő, felnyitja a tubus olajfestéket, kinyitja a terpentinesüveget, és festeni kezd a vászonra. Képén a halál és az elmúlás rozsdás színeivel. Lehulló és elszáradó falevelekkel, a magány és reménytelenség ürességével.

A bohóc pedig ír. Ontja magából komor, rezignált, acélhideg sorait. Arcán mosoly formálódik. Valódi, igazi mosoly. Mert ír. És melankóliája immáron önálló életre kelt. Egy távoli festővásznon, egy messzi, idegen szívben.

Emlékkönyvbe

Nincs Óra,

Mely visszafelé halad.

Nincs Út,

Mely alattad marad.

Nincs Emlék

Mely újraélhető.

Nincs Növény,

Mit levágsz, s visszanő.

Nincs Nyár,

Mit nem fed majd hűs avar.

Nincs Bölcső,

Mely nem lesz majd ravatal.

Nincs Kendő,

Mely nem lesz szemfedő.

Nincs Élet

Mely újrakezdhető.

Nincs Semmi,

Mit Magaddal viszel.

Nincs Mag,

Mely még egyszer kikel.

Nincs Barát,

Kit Mindez érdekel.

2015. január 19.