Tegnap felhívott a Barátom telefonon, hogy megosszon velem valamit, ami vele történt. Ritkán beszélünk egymással, hiába szebb és értékesebb a Barátságunk, mint másoké a világon, mi ilyenek vagyunk. Nem beszélünk, nem írunk senkinek, még egymásnak, egymással sem. Feleslegesen legalábbis nem. Csak akkor, ha annak tartalma, mélysége van. Előfordul, hogy hónapokig nem beszélünk egymással, nem keressük a másikat. Pedig nem szereti két ember ennyire egymást a világon, mint mi. De talán nekünk nincs is szükségünk arra, hogy ostoba és üres közhelyekkel ezt naponta megerősítsük. Barátságunk Örök és megingathatatlan. De nem terheljük egymást magunkkal. Még a Huszárik-kiállításról is akkor, tegnap meséltem neki, életem egyik legszebb élményéről, ha már úgyis felhívott. Mert nem raboljuk a másik idejét, nem tolakodunk bele egymás életébe. Nem mintha neki vagy nekem volna ilyenünk. De tiszteletben tartjuk a másik rövidre szabott idejét itt, és abból csak akkor veszünk el magunknak, ha annak oka van. Ha nyomós oka van.
Felhívott, mert el kívánta mesélni azt, ami vele történt. Amely történet mindkettőnkre félelmetesen igaz. Teljes leképezése annak, amik vagyunk, mi ketten. Megrögzött közlés és íráskényszeres, gondolataikat rendre a világ elé kitevő, azzal szélmalomharcot folytatók.
Egy kisfiú leveléről szeretett volna nekem mesélni, amit egy könyvtárból kikölcsönzött, ócska, semmiféle irodalmi értékkel nem bíró horrorregény lapjai közé könyvjelzőként gyűrve talált. Egy kitárt szívről, amely ki tudja mióta és mennyi kézen ment át. Ki tudja hány idegen tapogatta, olvasott bele a metrón, a villamoson, ebéd közben, vagy a strandon. Hányszor lett ledobva az ágy mellé hanyagul, ottfelejtve padokon, mozikban, morzsás, kávéfoltos asztalterítőkön. Ki tudja hányan mosolyogtak rajta, hányan nevettek a kisfiú kitárt szívén. Amit bizalmasan, titkait félszegen papírra vetve egykori tanárnénijének címzett. Egy bizalmas köszönőlevél egykori tanítójának, amiért megtanította őt a "jóra".
"Hálám piros rózsa..."
Félve leírt, csak egy emberre tartozó vallomás egy kisfiútól.
Egy kisfiú kitárt szíve.
Benne minden kis titka, boldogsága és köszönete egykori nevelőjének, aki belőle embert faragott.
Aki írni olvasni tanította, hogy ez a levélke megszülethessen majd idővel, megköszönve mindazt.
"Hálám piros rózsa..."
És az a hála, a kisfiú vérpiros, kitárt szíve egy könyvtári, ócska ponyva lapjai közé gyűrve kallódik és jár kézről kézre.
Ennyit ér a másokra bízott szív.
Ennyit ér, ha kitárja az ember a szívét és vakon rábízza valakire. Vagy adott esetben a világra. A világ, vagy az az ember, akit a bizalmunkba fogadunk, könyvlapok közé dugja minden érzésünk, majd elfelejti. Rácsukja egy horrorkönyv fedelét. Közönyösen, rezignáltan, mit sem törődve azzal, hogy abban a levélben egy ember minden érzése, hálája, szeretete lapult. Hogy milyen átkozott nehéz egy kisfiúnak, de bárkinek is, nyíltan és őszintén kiállni a világ elé, pőrén és mindent odaadva neki.
Igaza van a Barátomnak, ez a levélke pont olyan, mint mi vagyunk ketten. Egy kisfiú levele, könyvtári ponyva lapjai közép csapva. Az a kisfiú hitt és bízott a tanítónőjében. Hitte, hogy levele bizalmasan lesz kezelve, hogy titka, kitárt szíve kettejük között marad. Hitte, hogy bízhat abban, aki a jóra, szépre, igazra tanította, amit abban a levélben megköszönt. Bízott és hitt. Feltételek nélkül. Bizalma és hite most mégis kézről-kézre jár, mert akire rábízta a szívét érzéketlenül rácsukta egy ócska könyv fedelét és a könyvtárba visszavitte, hogy gyakorlatilag bárki kedvére tapogassa azt a szívet. Ebben a történetben minden benne van, ami mi ketten vagyunk a Barátommal. Mi, akik újra és újra írjuk gondolatainkat, kitéve azokat a világ elé, akik őszinteségünkért, nyíltságunkért, bizalmunkért cserébe ócska ponyvairodalmi könyvek lapjai közé leszünk betéve, majd a világ rácsukja a könyv fedelét, mert neki mindaz semmit, de semmit sem jelent.
De mégis újra írjuk a levelünket, ha ezerszer is átkozzuk magunkat ezért, újra bízunk másokban, újra rábízzuk magunkat olyanokra, akiknek mindez semmit, de semmit sem jelent.
De azt hiszem igaz ez minden író és gondolkodó emberre, aki a világ elé kiteszi magát.
"Hálám, piros rózsa..."
Összegyűrve, rongyosra tapogatva, kézről-kézre adva ezerszer is elárulva. De őszintén és egyenes háttal, kitéve magunkat a világ elé. Akkor is,ha az soha nem fogja megbe
